Méz, méz, méz – A nyár ígérete a levegőben

A minap, mikor a reggeli kávémat kortyolgattam a lakásom ablakában, különös kis jelenet ragadta meg a figyelmem. A lakásomtól néhány háztömbnyire lévő óvoda udvarán ballagás zajlott. Színes lufik, ünneplőbe öltözött apró lábak, virágcsokrokat szorongató kis kezek – és a semmivel össze nem téveszthető gyermeki énekszó.

Megilletődötten hallgattam, ahogy csendesen, de teljes átéléssel énekeltek egy számomra is ismerős kis dalt, amit korábban az óvodai ballagáson én is teli torokból nótáztam:

„Méz, méz, méz. Termett méz.
Termett méznek áldottsága, lehullott virága.
Ez az áldott bor, ki mindenre forr.
Ha sokat iszunk belőle, a torkunkra forr.”

Elmosolyodtam. A gyermekek ártatlan hangja és a meglepően boros utalás egy szürreálisan kedves pillanattá olvadt össze. A „méznek áldottsága” és a „lehullott virága” kifejezések a szőlővirágzás időszakát juttatták eszembe, amikor a szőlőhegyek édes illata betölti a levegőt. A „forró bor” pedig természetesen az erjedésre, a mustból borrá válás csodájára utalhat – vagy épp a torkunkat melengető, tüzes borokra.

Gyermeki naivitás, de mégis ott bujkál benne az örök magyar táj: a mézédes szőlő, a termő föld, a bor, és mindaz, amit ezek szimbolizálnak – munka, ünnep, természet, idő.

Ahogy hallgattam őket, eszembe jutott, mennyire fontos, hogy ne csak technológiaként tekintsünk a borászatra. Igen, ismerjük az erjesztési hőmérsékleteket, a fajélesztőket, az érlelési módokat, a savszerkezet optimalizálását – de közben ne felejtsük el, hogy a bor mindig több, mint ital. A bor a kultúránk egyik legsűrűbb esszenciája. A gyerekek még csak a dalt ismerik, de már most be vannak avatva ebbe a szimbólumrendszerbe.

A méz – talán az egyik legősibb édesítő, az aranyszínű cseppfolyó csoda – mindig is rokon volt a borral. A mézbor, vagy mézsör, régi népi italaink egyike. A „termett méz” ebben az értelmezésben is lehet a természet és ember keze munkájának összeolvadása – mint maga a bor is.

És mi, borászok – a földdel együtt lélegző emberek – is így vagyunk: ünnepet és munkát egyszerre hordozunk minden palackban. A lehullott virágban ott rejlik a múlandóság, de ugyanúgy benne él a gyümölcs születésének ígérete is. Amit a természet elhagy, azt a szőlőfürt hordozza tovább. Ahogy a gyerekek kinőnek az óvodából, és elindulnak az iskolás évek felé, úgy fordul át a szőlő is nyárról őszbe, a virágból fürtté, a fürtből borrá.

A „forr” szó is többértelmű. Forrhat a must, forrhat a bor, de forrhat a szív is, mikor meglátjuk benne önmagunkat, a családunkat, a hagyományainkat. Forr a múlt és a jövő a pohárban.

Azóta is dúdolom magamban ezt a kis dalt. Méz, méz, méz. Talán legközelebb egy kóstolón is elhangzik majd tőlem – mert ott van benne minden, amit egy nyári reggel adhat egy borásznak: ihletet, örömöt, és egy pillanatot, ami megérinti a lelket.